A szenvedés vége
Egyvalamit teljesen világossá szeretnék tenni: ha abba akarjuk hagyni a szenvedést, ha valóban véget akarunk vetni neki, akkor fel kell ébrednünk. Felébredni azt jelenti, hogy ráébredünk létünk igazságára, valamint azt is, hogy felébredünk az illúziók sokaságából.
A felébredés felkavaró folyamat lehet.
Ki akar igazán rájönni arra, hogy minden, amit valósnak gondolt, csupán álmok halmaza?
Ki akarja felismerni, hogy éppen az okozza a szenvedését, amibe kapaszkodik, és amihez ragaszkodik?
Ki akar valóban rájönni arra, hogy mindannyian olyan dolgok rabjai vagyunk, mint a helyeslés, az elismerés, az irányítás vagy a hatalom, és hogy végső soron ezek egyike sem vet véget a szenvedésnek?
Sőt épp ezek okozzák a szenvedést!
Az igazság tehát az, hogy a legtöbben nem igazán akarunk felébredni.
Nem igazán akarunk véget vetni a szenvedésnek.
Csak kezelni akarjuk a szenvedésünket, egy kicsivel kevesebbet akarunk belőle, hogy egyszerűen úgy folytathassuk az életünket, ahogy van, változatlanul, úgy, ahogy mi akarjuk élni, és talán egy kicsit jobban szeretnénk érezni benne magunkat.
Ám van itt egy felkavaró igazság, mégpedig az, hogy a szenvedés végére érni egyáltalán nem személyes ügy. A szenvedés végére érés a valóság és az igazság kérdése, annak kérdése, ami valós, azzal szemben, ami nem valós, valamint annak kérdése, hogy a valódit értékeljük a képzelt helyett.
Az álomból való felébredés egész folyamata nagyon mély, és a legtöbb ember számára valódi nehézség, sőt akár felkavaró is lehet, mert azt jelenti, hogy tükörbe kell néznünk.
Nem úgy értem, hogy a megszokott módon kell tükörbe néznünk, vagyis megbánással, ítélkezéssel és hibáztatással.
Máshogy nézünk tükörbe, oly módon, hogy végre hajlandók vagyunk meglátni: mi vagyunk a saját szenvedésünk oka, és egyedül mi találhatjuk meg a kiutat belőle.
Adyashanti :Kegyelembe esni c. könyvéből
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: