A harag rossz tanácsadó – tartja a mondás, s hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint számtalan olyan, hirtelen felindulásból “elkövetett” tettünk – veszekedés, kiabálás, sértődés -, amelyet utólag javarészt megbánunk. De akkor már késő bánat… Éppen ezért jobb az események elé mennünk, s idejében megfékeznünk haragunkat!
Mindenki mérgelődik időnként, ez tény. Miként az is, hogy a haragnak különböző következményei lehetnek: járhat haszonnal, eredménnyel, de pusztíthat, rombolhat is, így mint “közlési forma”, egyáltalán nem helyénvaló. Súlyos és tartós problémák származhatnak belőle, ha visszafojtjuk, ha tagadjuk létét, ha engedjük tombolni, s akkor is, ha nem küzdünk ellene, mivel legerőteljesebb indulataink egyike.
Akit hatalmába kerít, gyakran kivetkőzik önmagából és megszegi az emberi együttélés alapvető szabályait. Gondoljunk csak bele, hány gyereket tesznek nyomorékká, mennyi értéket semmisítenek meg, ölnek és háborúkat robbantanak ki olyanok, akik nem tudnak úrrá lenni saját indulataikon. Sokakat az ilyen tettekért kilátásba helyezett megtorlás ” börtön, kényszergyógykezelés, halálbüntetés ” sem tart vissza, a vak düh tehát igazán találó kifejezés!
Az öncélú harag egyetlenegy ellenszere, ha idejében felismerjük, hogy mi is valójában: energiáinkat fölemésztő, lélekromboló, értelmetlen reakció! Nem vezet sehova, nincs eredménye. Akkor meg felesleges…
· Életösztönünk szolgálatában álló haragról akkor beszélhetünk, amikor például egy minket kirabolni akaró bűnözővel szembeszegülünk, s ahelyett, hogy megadnánk neki magunkat, ellentámadásba lendülünk. Ilyenkor a mérhetetlen düh elnyomja félelmünket. Ez a fajta, az elővigyázatosság és félelem fölébe kerekedő harag szükség esetén még hasznunkra is válhat. Ilyenkor hirtelen felszökő adrenalinszintünk teszi lehetővé a gyors és határozott – a másik felet gyakran megbénító – cselekvésünket. Ez a fajta düh elnyomja bennünk a félelmet, így hát nem habozunk, nem mérlegelünk, hogy helyesen cselekszünk-e vagy sem.
· Vannak olyan esetek is, amikor indokolt haragunk. Jogunk van például felháborodni, ha igazságtalanságot követnek el velünk szemben, ha jogtalanul megszégyenítenek valakit, ha korrupcióra derül fény, ha gyerekekkel vagy állatokkal kegyetlenkednek stb. Az ilyen és hasonló okból feltámadó haragunk azt a célt szolgálja, hogy ne nézzük tétlenül a történteket.
. Elfojtott haragról akkor beszélhetünk, ha személyiségünk kialakulása idején szüleink azt sulykolták belénk, hogy a düh nem helyénvaló, s ezért haragunkat megtanultuk elnyomni. Azok, akik nem merik kifejezésre juttatni mérgüket, általában a “könnyebb utat” választják és rendszerint igyekeznek elkerülni mindenféle problémát. Ám hosszú távon ez rendszerint rosszul szokott elsülni. Az ilyen emberek egyszer csak váratlanul “felrobbannak”, ordítanak, tányérokat csapkodnak a földhöz. Ezzel azonban semmit sem oldanak meg. A másik fél legfeljebb egy kissé megriad, avagy visszakiabál, netán rendreutasítja a tombolót. Így aztán nem jutnak előrébb, mert a dühroham igazából elfedi a mögötte meghúzódó valódi okot.
· Az öncélú haragnak nincs köze sem az igazságtalanságokhoz, sem az egészséges életösztönhöz. Csupán csak energiát emészt fel, az indulatok célt tévesztenek általa, mivel sem jót, sem hasznosat nem lehet vele elérni. Ezt a fajta haragot éljük át, amikor úgy érezzük, hogy elhanyagolnak bennünket, méltatlanul bánnak velünk, elnyomnak minket, vagy például elénk furakodnak a sorban. Pedig ez utóbbi inzultus nem is személyünknek szól. Lehet, hogy elkövetője nagyon siet, nem is veszi észre faragatlanságát, ám az is előfordulhat, hogy faragatlan fráter. De ez az ő baja, ilyen esetben semmi értelme haragra gerjedni. Ha úgy érezzük, hogy a dolgot nem lehet szó nélkül hagyni, figyeljünk arra, hogy energiánkat a határozott fellépés medrébe tereljük. Például mondjuk udvariasan: “Elnézést, de én értem ide előbb!”, vagy: “Menjen csak, nyilván sokkal sietősebb a dolga, mint nekem.” Esetleg azt is megtehetjük, hogy egyszerűen modortalannak tekintjük az illetőt, s nem veszünk róla tudomást. Bármelyik megoldást is választjuk ezek közül, a lényeg az, hogy mi vesszük kézbe az irányítást, tehát nem érezhetjük magunkat frusztrált áldozatnak. Ez pedig jó érzés.
Ha haragunkat nem fejezzük ki ily módon, akkor felgyülemlik bennünk, és még jóval a történtek után is fortyogunk magunkban, ez pedig kifejezetten egészségtelen! A felszín alatt lappangó öncélú harag állandó mogorvaság és sértődékenység formájában ölthet testet. Ingerlékennyé válunk, folyton ürügyet keresünk a veszekedésre, és meg vagyunk róla győződve, hogy mindenki összeesküdött ellenünk. Mire jó ez az egész? Semmire! Nagy valószínűséggel senki sem akar folyton feldühíteni bennünket, csupán lelkünk mélyén forrongó, öncélú haragunk, azaz mi magunk tehetünk róla, ha így reagálunk a bennünket körülvevő világ ingereire. A “Ne dühíts fel!” – típusú megjegyzésekkel csupán csak másra hárítjuk a felelősséget!
· Állandósult haragról akkor beszélhetünk, ha dühünk mintegy szokássá válik. A háttérben ilyenkor az önmagunkkal, életünkkel való elégedetlenség áll, vagy az “örök áldozat” érzése, amikor saját gyengéink, mulasztásaink miatt folyton másokban keressük az okot, a hibát. Nyilván valamennyien ismerünk olyan “paprikás hangulatú” embereket, akik minden apró bosszúságra eget rengető haraggal reagálnak. Sokszor úgy tűnik, más megnyilvánulási formát nem is ismernek, pedig ilyetén viselkedésükkel ritkán érnek célt. Sokkal többre mennének vele, sokkal több energiájuk megmaradna, ha megfontoltan, kedvesen, de határozottan kommunikálnának környezetükkel.
Sok nő tapasztalhatja, hogy amikor néha hangot ad haragjának, egyszerűen méregzsáknak, avagy szeszélyes hisztérikának bélyegzik. Ettől pedig csak még rosszabb lesz a helyzet, mert az ilyen nő úgy érzi – jogosan -, hogy vereséget szenvedett, búskomor lesz, és még jobban visszahúzódik csigaházába. Ezért nem árt szem előtt tartanunk: ha haragunk okát nem hozzuk világosan és egyértelműen környezetünk tudomására, megértés helyett a válasz csak türelmetlenség lesz!
Hogyan kezeljük?
A harag kezelését is gyermekkorban kezdjük megtanulni. Az okos szülő felméri, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia a megfelelő módon kifejezni és kézben tartani haragját. Sajnos sok felnőtt, aki nem tanulta meg kezelni saját indulatait, akkor sem tud mit kezdeni ezekkel, ha gyermeke viselkedésében látja a haragot felbukkanni. Ha egy gyermeket arra tanítanak, hogy “nem illik” haragudni – a szülői szeretet elvesztésétől való félelmében -, nem meri megszegni ezt a szabályt, de a harag és a frusztráció kitör majd belőle. Igaz, nem fogja pofon vágni a papát, de belerúg az ajtóba, esetleg kiborítja fiókja tartalmát a padlóra, vagy elront valami olyat, amiről tudja, hogy szülei értékesnek tartják…
Sokszor felnőttként is kitartunk e gyermekkorban rögzült – helytelen – viselkedési formák mellett, mert – neveltetésünknek köszönhetően – nem sikerült megtanulnunk a szembenállás és a frusztráció kezelésének megfelelő módját. Először úgy tűnik, hogy a rombolás levezeti az indulatokat, csakhogy nyomában ott a megbánás: “Hogy lehettem ilyen?”, “Miért kellett ezt tennem?!” Rossz érzések támadnak és halmozódnak fel bennünk, majd rájövünk, hogy gyerekesen viselkedtünk, ez pedig igencsak megtépázza önbecsülésünket!
Amikor éppen dühöngünk, akkor úgy gondoljuk, hogy a szóban forgó tett vagy mulasztás valaki másnak a lelkén szárad. Amíg ezen nem tudunk túllépni, semmi értelme nekilátnunk haragunk, dühkitörésünk kezeléséhez. Ezt inkább olyankor kell elkezdenünk, amikor már lecsillapodtunk, higgadtan és józanul tudunk gondolkodni, mérlegelni. Csak rajtunk múlik, hogy meg akarunk-e változni!
Mások haragja
Ha valaki olyannal hoz össze sorsunk, aki épp tombol dühében, legokosabb, amit tehetünk, hogy a lehető leghamarabb feloldjuk a helyzetet. Amikor valakit elönt a harag, semmi értelme, hogy észérvekkel hozakodjunk elő, esetleg rávilágítsunk, ő is hibás lehet a dolgok alakulásában. Ezzel csak azt érjük el, hogy felgyülemlett indulatai, feszültsége céltáblájává válunk!
Mit tehetünk hát?
Sokszor a legbölcsebb megoldás a felelősség vállalása, például: “Ne haragudjon, nem akartam megbántani!” Lényeg, hogy tömören és minden értékítélet nélkül fogalmazzunk!
Hogyan győzhetjük le haragunkat?
Mint annyi más esetben, itt is sokat segíthet, ha tudunk relaxálni.
· Helyezzük magunkat kényelembe, s relaxáljunk. (Mindenki azt a technikát alkalmazza az alfaállapot eléréséhez, amit legjobban kedvel.)
· Gondoljunk valami olyanra, ami haragot vált – váltott – ki belőlünk.
· Derítsük ki haragunk igazi okát. Valójában miért is haragszunk? Megbántottak? Tévesen ítéltek meg? Jogtalanul hibáztattak valamiért? Beavatkoztak magánéletünkbe? Igazságtalanul bántak velünk?…
· Ha már körülhatároltuk haragunkat, tegyük fel magunknak a kérdést: “Indokolt-e a haragom ebben a helyzetben?” Képzeljük magunk elé a szituációt! Próbáljuk megfejteni, miért reagáltunk indulatosan. Kérjük meg tudatalattinkat, hogy segítsen megtalálni haragunk kezelésének legjobb módját.
· Képzeljük el, hogy megbeszéljük a dolgot az érintett féllel, miközben elmondjuk neki érzéseinket is. Könnyen meglehet, hogy a másik embernek sejtelme sincs róla, hogy viselkedésével kihozott minket a sodrunkból! De az is megeshet, hogy mi értettük, magyaráztuk félre a helyzetet. Képzeljük el magunkat úgy, hogy nem haraggal, hanem más módon reagálunk a történtekre. Tévedni emberi dolog, senki sem tökéletes!
· Néhány percre adjuk át magunkat e felismerésből származó jó érzésnek.
· Ha haragunkat nem egy személy viselkedése váltotta ki, azt kell kiderítenünk, milyen mederbe terelhető ez az energia. Előfordulhat, hogy valami olyan ingerelt fel bennünket, amire nincs ráhatásunk, ilyen esetben a haragnak megint csak nincs értelme. Ilyenkor a legjobb, ha valami más, sikerrel kecsegtető tevékenységre összpontosítjuk figyelmünket.
· Határozzuk el, hogy mostantól, mielőtt még haragra gerjednénk, előbb mérlegeljük, milyen eredményt érhetünk el indulatos viselkedésünkkel, illetve más módon is kifejezhetjük-e, amit érzünk.
· Öttől számoljunk lassan visszafelé, majd nyissuk ki szemünket, térjünk vissza a teljesen éber tudatállapotba azzal a jóleső érzéssel, hogy megnyugodtunk, megbékültünk önmagunkkal is!
Soha ne feledjük: másokat nemigen tudunk megváltoztatni, de azon igenis tudunk módosítani, hogyan fogjuk fel mások tetteit és szavait!
Sok sikert hozzá!
Charles Cynt: A stressz enyhítésének 63 módja, Harriet G. Lerner: A harag tánca,
S. B.-G. B.: EQ – érzelmi tesztek könyve
Forrás: Wendy Grant: Ki az úr a háznál?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: