5 végzetesen elavult párkapcsolati stratégia a XX. századból

Ha igazán harmonikus párkapcsolatot akarunk, akkor gyökeresen meg kell
változtatni 20. századi alapelvekre épülő gondolkodásmódunkat.

A 20. században megszokottakhoz képest egészen más módszereket,
technikákat, filozófiákat és stratégiákat kell alkalmaznunk.

Ehhez mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy mi az,
ami működik, és mi az ami nem.

Vesztes 20. századi párkapcsolati stratégiák, amik ma már
nem működnek és megmérgezik a kapcsolatot:

1. Az IGAZSÁG hajszolása

Párkapcsolati témában még ma is tartja magát – egyértelmű trivialitásként –
az az álláspont, hogy vita esetén az legyen a fő szempont, hogy kiderítsük
az objektív igazságot. Annyira beleivódott ez az elv a gondolkodásmódunkba,
hogy nem is tudjuk elképzelni, hogyan is lehetne másképp csinálni.

Ez azonban rossz stratégia. A magasabb tudatossági szintre épülő
párkapcsolatban ne az igazság kiderítése legyen a cél, hanem a megoldás
megtalálása és a kapcsolat minőségének javítása.

Az öntudatos méltatlankodást – “nekem van igazam, te pedig egy lúzer
vagy” – a múlt századi gondolkodás múzeumába kell száműzni,
és mindenestül el kell felejteni.

2. A házastárs manipulálása

A múlt században a másik természetesnek tekintett alapkoncepció az volt,
hogy meg kell változtatnunk a párunkat: “Ha fejlődne ebben meg ebben,
akkor csuda jó kis házasságunk lenne!” A férfiak ezt direkt eszközökkel,
erőből próbálták megvalósítani, a nők pedig indirekt – “hátulról mellbe” –
technikákkal, leginkább manipulációval. A kiindulás mindkét esetben az volt,
hogy jobban tudjuk a másiknál, hogy mi az, ami neki jó.

Ez az elv, amit a politikában a diktatúrák vallanak, nem működik sem
társadalmi kérdésekben, sem pedig az emberi kapcsolatokban.

Az embereknek joguk van hozzá, hogy csak akkor változzanak, ha azt ők is
akarják. Manipulációnak ezért nincsen helye a 21. századi párkapcsolatban.

3. Gátlástalan kritizálás

A korábbi párkapcsolati minta elfogadott része volt – éppúgy, mint a
gyereknevelésben -, hogy a kritika JÓ. Ha nem mondjuk el a párunknak vagy
a gyerekünknek, mit csinál rosszul, ugyan honnan tudná, hogy miben kellene
fejlődnie? A kritizáló így gondolkodik: “Csak segíteni akarok!”
vagy “ Csak jót akarok!”

Bármennyire logikusan is hangzik ez az érvelés, alapjaiban hibás. A kritikával
csak egy dolgot érünk el: a másik embernek összeomlik az önbecsülése.
A sérült önértékelésű ember pedig csak árnyéka önmagának; még azt sem
meri megtenni, amiben amúgy biztos lenne. Nem a rossz cselekvést kell
tehát büntetni, hanem a jót tudatosítani és azt elismerni. Megjutalmazzuk azt a
cselekvést, amit szeretnénk, a többivel pedig nem foglalkozunk.

A destruktív kritika így megy a 20. századi relikviák polcára, közvetlenül az
igazság hajszolása és a manipulatív magatartás mellé.

4. Büntetés

Ugyancsak elavult párkapcsolati séma, amikor a partnerünk nekünk nem tetsző
viselkedésére agresszióval reagálunk. A gőz kontroll nélküli kieresztése
semmilyen megoldáshoz nem vezet, tehát kerülendő. A másik megbüntetése
az együttműködés és végső soron a kapcsolat halálához vezet.

5. Bezárkózás

A büntetés passzív tükörképe az érzelmi bezárkózás, ami szintén az éretlen
személyiség egyik múlt századi konfliktuskezelő technikája.
A megbeszélések átmeneti szüneteltetésére az időkérés a legmegfelelőbb
módszer, melynek lényege a felelősségteljes távolságtartás:

• elmagyarázzuk a miértet (“időt kérek, át kell gondolnom”) és
• megígérjük a visszatérést (“beszéljünk holnap reggel”).