Romjainkon…

Lelkembe engedtelek…lelkedbe engedtél.

Egy ponton túl azonban, választani nem tudtál.

Az örökös bizonytalanságban tartás ölt le engem nap-mint nap.

Volt, hogy azt gondoltam, most megvilágosodsz, megvilágosodunk és sejlik az irány…

De aztán újra a semmi közepén táncoltunk.

Ez a tánc, a mi közös táncunk, tele vágyakkal, bizakodással, örömmel, szenvedéllyel…

de megmérgeződött…felemésztett bennünket a hogyan tovább ördögi köre.

Eltévedtünk.

Mélyre süllyedtünk. Saját magunkban egyenként.

Nem együtt.

Már nem tudom, hol a kiút….veled vagy nélküled.

Egymást mindenképp segítettük, építettük közös utunkon…most úgy tűnik…eltévedtünk.

Zuhanunk.

S onnan újraszületés vár.

Engem is és téged is.

Két új ember születése sejlik.

De addig…maradok a romok között…hitemet erősítve…Istenhez fohászkodva,

hogy könyörüljön meg rajtunk és – ha mi nem tudtuk- döntse el sorsunkat Ő.