Lelkembe engedtelek…lelkedbe engedtél.
Egy ponton túl azonban, választani nem tudtál.
Az örökös bizonytalanságban tartás ölt le engem nap-mint nap.
Volt, hogy azt gondoltam, most megvilágosodsz, megvilágosodunk és sejlik az irány…
De aztán újra a semmi közepén táncoltunk.
Ez a tánc, a mi közös táncunk, tele vágyakkal, bizakodással, örömmel, szenvedéllyel…
de megmérgeződött…felemésztett bennünket a hogyan tovább ördögi köre.
Eltévedtünk.
Mélyre süllyedtünk. Saját magunkban egyenként.
Nem együtt.
Már nem tudom, hol a kiút….veled vagy nélküled.
Egymást mindenképp segítettük, építettük közös utunkon…most úgy tűnik…eltévedtünk.
Zuhanunk.
S onnan újraszületés vár.
Engem is és téged is.
Két új ember születése sejlik.
De addig…maradok a romok között…hitemet erősítve…Istenhez fohászkodva,
hogy könyörüljön meg rajtunk és – ha mi nem tudtuk- döntse el sorsunkat Ő.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: