A társfüggés egyik legalapvetőbb oka mindig
az értéktelenség,a szerethetetlenség mélyen fekvő érzése.
A társfüggők mindig olyan családból jönnek, ahol
alapélményük,hogy őket nem szereti senki.
Alaphiedelmükké válik, hogya létezés jogát
hasznosságukkal nyerhetik el.
Az ilyen emberek nem hisznek abban, hogy ők „valakik”,
nem akarják kiteljesíteni, megvalósítani önmagukat.
Minden kibontakozásnak útját állja kisebbrendűségi
és alkalmatlansági érzésük.
Ezért olyan kapcsolatokban érzik magukat biztonságban,
ahol szolgálhatnak, megalázkodhatnak, feláldozhatják
önmagukat.Ahol a másik számára – annak
parazita életmódja vagy társadalmi számkivetettsége
miatt – nélkülözhetetlenné tudnak válni.
A finomabb változatokban szeretni nem tudó
emberek szeretetéhes alázatos szolgáivá válnak.
Titkos álmuk, hogy „a jó egyszer majd elnyeri jutalmát”
és a „béka egyszer királyfivá válik”.
Mivel úgy érzik, nem válogathatnak, örülniük kell,
hogy valaki elfogadta őket, nem tudnak új,
kielégítőbb kapcsolatban gondolkodni, hanem egyetlen
esélyüket a boldogtalan kizsákmányoló kapcsolat
megmentésében, megjavításában látják.
Ezt általában alátámasztani látszanak az anyagi korlátok,
a közös lakás, a közös gyerekek, s mindig későn derül ki,
hogy a boldogságért valójában semmilyen áldozat
nem lett volna sok. Kiszolgáltatottságuk, alárendeltségük
előbb-utóbb persze haragba fordul át, vádolnak,
veszekednek, bűntudatot keltenek, könyörögnek,
fenyegetődznek – tehetik, mert már régen
elválaszthatatlanul összeforrt az életük.
Hogyan szabadulhatunk?
A társfüggésből való szabadulás első lépése,
ha sikerül felfedezni magunkban az értéket.
A társfüggés lényege, hogy életünknek a másik az értelme.
A függetlenségé, hogy önmagunkban is értékek vagyunk.
Vagyis legyen önálló, saját ízlésünk, saját érzésünk, saját vágyunk
– egyszóval saját identitásunk.
Felejtsük el a „mi”-t, és cseréljük ki „én”-re.
Egyből rá fogunk jönni, hogy mi mindent csak magunkra
kényszerítettünk a „család egysége” kedvéért.
Sok ember akkor találja meg igazán önmagát,
ha végre olyan munkát vagy hobbit választ, ami
valóban belőle fakad, és sikereiben végre felismerheti önmagát.
Az önértékelés felfogható úgy, mint egy csomó állítás
önmagunkról, amelyek bizonyos helyzetekben
aktiválódnak a fejünkben.
A negatív önértékelés azt jelenti, hogy legtöbbször
elmarasztaló minősítéseket gondolunk magunkról.
Ezeket az automatikus gondolatokat fel kell ismerni,
akár listába is szedhetjük, mert némelyik
igen gyakran elő fog fordulni.
Meg kell vizsgálni, vajon igazak-e.
Általában ezek hamis, túláltalánosító állítások.
Ha például valamit nem tudunk, akkor arra gondolunk,
hogy mi „soha semmit nem tudunk”.
Ezt ki kell cserélnünk arra az állításra, hogy
„ezt most nem tudtam, de sok minden mást tudok”.
A társfüggés feladását nem a társtól való megszabadulás jelenti.
Hanem az, ha a társunk mellett egyszer csak elkezdjük
saját életünket élni.
Elkezdjük gyakorolni a jogainkat, s már nem akarjuk kiszolgálni a másikat,
mert kezdenek saját céljaink lenni.
Legyenek azok bármily csekélységek.
Holnaptól nézni akarjuk azt a sorozatot, amit eddig illett utálnunk.
Ezentúl nem kelünk fel reggelit csinálni.
A megváltozott viselkedés persze a társ ellenállásába fog ütközni.
De ha kitartunk, vagy ő is megváltozik,
vagy előbb-utóbb szétválnak útjaink.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: