A gyermek, mint tanító

Felmerült bennem egy gondolat, s napok óta dolgozik bennem.

Kislányom késéssel érkezett meg tanórára

– sürgősen orvoshoz kellett vigyem.

Érkezésünkor mindketten illendően köszöntünk.

A pedagógus részéről érzékeltem,

hogy “most megzavartam az órját” ezért, elnézést is kértem.

Köszönt, de rögtön vissza is tért az “óra menetéhez”.

Kislányomat a gyerekek üdvözölték, köszöntötték.

A pedagógus megjegyezte,

hogy fejezzék be, nem kell köszöngetni,

nem kell az órát megzavarniuk ezzel.

Eszembe ötlött, hogy amikor pl.

 az igazgatónő belép a terembe,

akkor “osztályvigyázz van” és “Jó napot kívánok” van.

Mit is tanítunk mi akkor ezzel?

Hogy ha valaki belép a terembe,

illendően fogadjuk s köszönjünk neki.

Azonban, ha egy társunk,

akkor ne zavarjuk annak köszöntésével az órát.

Ilyenkor mit is közvetítünk a gyerekek felé?

Nem érsz annyit, mint pl. az igazgatónéni,

akinek mindenki kórusban “köteles” köszönni.

Mindannyian az Univerzumban ugyanolyan fontos lények vagyunk.

Nincs “fontosabb” kategória.

S tiszteletet adok és követelek egynek, az a tisztelet “jár” a másiknak.

A gyerekek ezt önkéntelenül érzik.

S ha észrevesszük, tanítanak minket.

A gyerekek nagy mestereink.

Abban a pillanatban képesek szembesíteni minket

– olykor-  nem következetes cselekedeteinkkel.