“Amikor azt mondjátok egymásnak, hogy ‘jobban érezném magam, ha megváltoznál, mert ahogyan viselkedsz, amilyen vagy, az nekem nem tetszik és nem érzem jól magam tőle’, elajándékozzátok az erőtöket másoknak és ez azt is jelenti, hogy beismeritek: képtelenek vagytok saját gondolati képeket alkotni a kívánt helyzetekről, csak a jelenlegi helyzetetek megfigyelésére vagytok képesek.
A megingathatatlan belső stabilitást akkor éritek el, amikor a világtól és a többi embertől függetlenül tudjátok irányítani a saját belső világotokat.
És mellékesként így nemcsak stabilak lesztek és boldogok, de a legnagyobb teremtőerő birtokába is juttok, mert már a körülményektől függetlenül lesztek képesek a teremtésre. Ezt azonban gyakorolnotok kell a mindennapokban.”
– Abraham-Hicks
A fenti idézet szerint a körülmények nélkül is bármikor boldogok tudunk lenni. Mindentől függetlenül. Gondolom, akkor ennek az ellentetje is igaz, hogy bármikor, bármiért szomorúak is tudunk lenni, bárki legyen is mellettünk.
Hogy mindegy lenne ki van körülöttem? Az a lényeg én hogyan transzponálom le magamban a dolgokat?
Hiszen van arról kísérlet, hogy a környezet mennyire meghatározza az egyént…
Azt gondolom, hogy bizony fontos, hogy ki-mi vesz körül.
De ha én rosszul érzem magam, azért ne a körülményeimet hibáztassam?! Magamat?
Minden “rosszul érzem magam” érzés meglétekor változtatni kell az egyszer biztos.
Vagy magamon, vagy a körülményeimen.