A megbocsátás valójában azt jelenti, hogy visszaadjuk
magunknak mindazt, amire a sérelem előtt képesek
voltunk: jól érezni magunkat a bőrünkben,
megélni a jelen élményeit és a számunkra fontos
céljaink felé haladni.
A sérelem ugyanis mindezt megváltoztatta:
a jelen helyett elsősorban a múlton rágódunk,
nehéz érzéseket élünk meg, szem elől veszítjük
az értékeinket, és nem tudjuk élvezni az életünket.
Szerencsésebb, ha a megbocsátást nem valamilyen
passzív történésnek tekintjük, hanem egyfajta
viselkedésnek. Ennek során tudatosan elköteleződünk
a megbocsátás mellett, hajlandóak vagyunk
szembenézni az érzéseinkkel, és viselkedésünkkel is
segítjük ezt a folyamatot.
Bár a döntési megbocsátás nem garantálja az
érzelmi megbocsátást (az érzelmek öntörvényűek,
direkt módon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen
irányítani őket), de segít megváltoztatni a
viszonyunkat érzéseinkhez, amelyek így egy idő után
szintén megváltozhatnak. Váratlan pillanatban és módon.
A boszniai muszlim családba született Kemal Pervanicot
1992-ben a szerb hadsereg milicistái szülőfalujából
a hírhedt Omarska koncentrációs táborba hurcolták.
Tíz hetet töltött ott embertelen körülmények között,
és a túlélés érdekében megtanulta sírás nélkül végignézni,
ahogy lemészárolnak mellette valakit.
Kiszabadulása után tudatosan elhatározta,
hogy nem engedi át magát a gyűlöletnek.
„Nem azért döntöttem így, mert olyan jó ember vagyok,
hanem azért, mert a gyűlölet befejezte volna azt a munkát,
amit a szerbek elkezdtek: megmérgezett volna.
Aztán egy hideg januári reggelen, zuhanyozás közben
azt vettem észre, azt mondom: »Megbocsátok«.
Már évek óta cipeltem a vállamon a bántalmazóim emlékét.
Ebben a pillanatban hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
A megbocsátásról nem döntöttem tudatosan:
egyszerűen csak megváltozott bennem valami.”
(forrás: Nők Lapja Psziché)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: