Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.
Ha azt tanultuk meg a szülői házban, hogy „nagy az asszony köténye, mindent eltakar”, vagy azt, hogy „jaj a rosszal, de jajabb a rossz nélkül”, akkor életünk végéig el fogjuk tűrni, hogy a párunk szavakkal verjen minket, esetleg néha-néha kezet emeljen ránk, megcsaljon, akár többször is. Az ilyen kapcsolatokban meg sem fogalmazódik az egyenrangú párkapcsolat igénye, vagy ha megfogalmazódik, akkor nagyon hamar elhal ez a gondolat. De nincs meg a párkapcsolatban a megelégedettség, a kölcsönös biztonságérzet, a bizalom, ezért sokan élnek olyan kapcsolatban, ahol külön vagyont gyűjtenek maguknak, vagy kettős életet élnek, ahol kihasználják egymást.
Aki beéri a langyos érzelmekkel, aki azzal áltatja magát, hogy úgysem talál jobbat, az olyan csapdába sétál bele, ami lehetetlenné teszi, hogy boldog ember váljon belőle.
A kapcsolatok érzelmi zátonyra futásának az oka, hogy a felek nem ismerik saját magukat, és nem fejlesztik a személyiségüket. Így nem ismerhetik egymást sem, és nem tudják, hogyan lehetne megszerezni a másiktól az elismerést, a tiszteletet, a megbecsülést, a szeretetet.
Társfüggőnek lenni nem lehet egyedül, mindig kell hozzá a másik fél is, ez egy mindkét felet megbetegítő társasjáték.
A társfüggőség egy folyamat, melynek kialakulása és fenntartása idején folyamatosan romlik mindkét fél személyisége. S ez végül személyiségzavarhoz vezet. Óva intenék mindenkit attól, hogy önmagát diagnosztizálni kezdje. Ha valakinek az a gyanúja támad, hogy társfüggőségben él, és megijed a személyiségzavar lehetőségétől, mindenképpen kérje szakember (pszichiáter, pszichológus) segítségét, mert a személyiségzavar megállapításához részletes vizsgálat, életvezetési- és heteroanamnézis elemzés szükséges.
A társfüggőség a szorongások csoportjába tartozik. A társfüggőség, a kodependencia legjellemzőbb érzései a gondoskodásra való igény, a másikhoz tapadás, és a magánytól való félelem. A társfüggő az örökös lelki kielégületlenség állapotában van, amikor a kívánságai jogosak, de nem ismeri, vagy nem használja azokat a módszereket, amelyekkel csökkenthetné a magánytól való félelmét, és összeszedhetné a bátorságát ahhoz, hogy egy kicsit eltávolodjon a másiktól. Ezzel mindketten levegőhöz jutnának, és a kapcsolat fojtogató légköre megszűnne.
A leggyakoribb példa: jogos kívánsága Julisnak, hogy Jancsi, a párja ne csalja meg. Ha mégis megteszi, akkor Julis elveszíti a bizalmát, ezzel együtt a biztonságérzetét, de a megküzdés (szembenézés azzal, hogy mi hiányzik a kapcsolatból) elmegy a jóvátétel nélküli megbocsátás irányába, mert Julis annyira fél valamitől (a magánytól, a szegénységtől, mások véleményétől, az egyedülálló anya státusztól), hogy bármi áron maga mellett tartja Jancsit.
Megmagyarázza magának Julis, hogy:
S Julis megbocsát. Legalábbis ő ezt így nevezi. Valójában jóvátétel nélkül megalkuszik, s az önbecsülését elcseréli státuszra, vagyonra. Nem szembesülnek a hiányokkal, nem is pótolják azokat. Következik egy rövid nyugalmi szakasz a kapcsolatban. S a szünet után újra indul a folyamat, amikor Julis újra gyanakodva figyeli Jancsit, aki változatos hazugságokat talál ki, hogy elleplezze az újabb megcsalást.
Társfüggőség (Wikipédia cikk) »
Gyakran válik társfüggővé az a gyerek, akinek az egyik szülője, többnyire az apja szigorú, merev szabályokat hozott, és azokat akár erőszak árán is be kellett tartani. A társfüggő kapcsolat alapmintája mégis az anya-gyerek viszony. Azoknak az anyáknak a gyermekei lesznek könnyen társfüggők, akiknek az anyai attitűdjét az otthonosságra, bensőségességre törekvés határozza meg, ahol az anya nagyon segítőkész, másokat szolgáló, viszonzást nem váró, önzetlen magatartású. Amikor az anya akkor virul ki, ha másokat szolgálhat és segíthet, és akinek az igényei háttérbe szorulnak, szinte feloldódnak a másik ember szolgálatában. Az ilyen anya tudattalanul úgy érzi, hogy meg kell szolgálnia mások szeretetét és elismerését. Lelki kötelességének érzi az önfeláldozást a családtagok érdekében.
Az ilyen anya mellett felnövő gyermekre jellemző lesz az alacsony frusztrációs tolerancia, a kivárási képtelenség, önértékelése ingatag marad. Önmagát rendszerint alulértékeli, a saját vágyait nem, vagy nehezen fejezi ki, nem küzd a saját elképzeléseiért, igényeiért. Passzív, befogadó, gondoskodást, segítséget váró felnőtt válik belőle. A szereposztás a gyermek felnőtt korában is megmarad, az anya segítőkész, mindig kéznél lévő nagymama lesz, akire mindig lehet számítani, a gyerek pedig mindig gyerek szerepben marad, még akkor is, amikor maga is anyává válik. Életét lehetőleg úgy alakítja, hogy közel lakjon a szülői házhoz, és ne kelljen megtanulnia az igazi önállóságot.
Az ilyen anya-gyermek kapcsolatban felnövő gyermek aztán olyan párt választ magánk, aki gondoskodik róla, nem igazán kell felelősséget vállalnia, egyre többet kér, majd követelőzik, frusztrálttá és dühössé válik, míg partnere egyre aktívabb, és egyre több felelősséget vállal. Játszmákat játszik a házasságában is, ő az alkalmazkodó, segítségre szoruló, többnyire kiszolgáltatott nő aki ösztönösen igyekszik úgy alakítani az életét, hogy az önálló felelősségvállalásra esélye se legyen. Gyakran bújik a gyerekei mögé, az ő érdekeikre hivatkozva kapja meg azt a segítséget, amelyet ő, mint felnőtt nem biztos, hogy megkapna. Az ilyen kapcsolatokban nem valósul meg a valódi lelki közelség, és esély sincs az egyenrangúságot megközelítő párkapcsolatra.
A legfőbb tünetek összefoglalása:
A társfüggő, kodependens személy meg van győződve arról, hogy felelős a társa és a gyerekei érzelmeiért, gondolataiért, cselekedeteiért, választásaiért, jólétéért vagy végzetéért. Feszültséget, sajnálatot vagy bűntudatot érez, ha a másiknak problémája van. Azt hiszi, hogy a párkapcsolat olyan egybeolvadás, amelyben át kell vennie a másik ember döntéseinek a terheit, azt hiszi, hogy kötelessége segíteni, megoldani a problémákat és tanácsokat adni.
Gyakorta hibáztatja, ostorozza önmagát, de felháborodik, és rosszul viseli, ha mások bírálják. Elhárítja a dicséretet és méltánylást (de ez csak egy álarc, valójában nagyon is vágyik rá), de letörtté válik, és rossznak, haszontalannak érzi magát, ha nem dicsérik. Bűntudatot érez, amikor pénzt költ önmagára. Retteg attól, hogy hibázni fog, mindent tökéletesen szeretne elvégezni. Gondolkodását és kommunikációját a „kellene” és „muszáj” sémák uralják.
(Jelentése: elnyomás, elfojtás, megtorlás) A legjobban attól fél, hogy megtudja, milyen is ő valójában. Ennek oka, hogy gyakran hibáztatták gyerekkorában, esetleg felnőtt korában is, és a „rossz vagyok” félelme és a gyakran érzett bűntudat kiszorítja a tudatból a másféle, pozitív Énképet adó érzéseket. A pozitív érzéseit elnyomja, mert fél egy bárhonnan érkező megtorlástól.
Nagyfokú aggódást érez mások problémái miatt. A legapróbb dolgok is sokáig izgatják. Állandóan másokat ellenőriz. Érzelmi kielégülést okoz neki, amikor másokat rajtakap azon, hogy valamilyen hibát követnek el. Kényszeresen (ő így nevezi: nagyon szorgalmasan) dolgozik, nagyon spórol, vagy nagyon költekezik, az arany középutat nehezen találja.
Nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes útján történjenek meg körülötte. Úgy hiszi, ő tudja jobban, hogyan kellene másoknak viselkednie. A legkülönbözőbb eszközöket, pl. bűntudatkeltés, kényszerítés, fenyegetés, tanácsadás, dominancia, manipulálás használja fel a kontroll megszerzésének érdekében. Pontosan el tudja mondani, hogyan kell viselkednie a férjnek, a gyereknek, a nagyszülőnek, a munkatársnak, de nem képes arra, hogy a másfajta viselkedést tolerálja. (Hiszen alacsony a tolerancia küszöbe.) Miközben mindenkit kontrollál, úgy érzi, hogy őt kontrollálják az emberek és a körülmények.
Nem veszi észre a problémákat, vagy úgy tesz, mintha azok nem léteznének. Jellemző, hogy sokkal jobb színben tünteti fel a helyzetet, mint az amilyen valójában. Minden reális terv nélkül, olyan általánosságokkal vigasztalja magát, hogy lesz ez még jobb is, sokkal rosszabbul is élnek emberek, tulajdonképpen minden rendben van, csak ezt a kis semmiséget kell még megoldani. Becsukja a szemét, hogy ne kelljen látnia, észlelnie mások igényeit, mert érzi, hogy azokat képtelen lenne kielégíteni. Úgy gondolja, hogy ha nem beszélnek a gondokról, akkor azok nem is léteznek.
Nagyon fél az elutasítástól, elhagyástól és egyedül maradástól, ezért a legnagyobb visszaéléseket is eltűri azoktól, akikhez ragaszkodik. Nem képes az igazi önszeretetre, önelfogadásra, s úgy érzi senki sem szereti őt önmagáért. Nem hiszi el, hogy képes lenne egyedül is megállni a helyét, ezért mindaddig tűri a megalázó helyzeteket is, ameddig őt el nem hagyják. Minden módon kapaszkodik abba, akitől függ.
Nem mondja ki azt, amit gondol. S nem azt gondolja, amit mond. Gyakran hazudik, de ezeket, mint kegyes hazugságokat, nem tartja elítélendőnek. Nehezére esik a tárgyra térni, s nem biztos benne, hogy mi az, amiről voltaképpen beszélni szeretne. Gyakran mondat közben érzi, hogy „veszélyes témába” kezdett bele, s ilyenkor a lehető leggyorsabban kihátrál a témából. Nem képes nemet mondani. Csak mások meghallgatása után képes véleményt nyilvánítani. Beszédstílusa lehet cinikus, öngúnyoló vagy ellenséges.
Gyakran hangoztatja, hogy a párja (gyereke, szülei) bizonyos megnyilvánulásait már képtelen elviselni. Mégis addig tűr, ameddig csak bír, és közben hagyja, hogy mások megsértsék. Végül egy ponton kitör, és teljesen intoleránssá válik.
Nem bízik önmagában, a döntéseiben, az érzéseiben, a barátaiban és más emberekben sem, ha azok olyan dolgokkal szembesítik, amivel nem akar szembesülni. Azokban akar bízni, akik méltatlanok a bizalmára.
Gyakran érez ijedtséget, haragot, sértettséget, de fél a saját haragjától. Fél mások haragjától is. Azt hiszi, el fogják hagyni, ha kimutatja a haragját. Elfojtja haragérzéseit.
Az ágyban is a gondviselő szerepét játssza. A haragját, sértettségét, szexualitásban próbálja feloldani. Fél a kontrollvesztéstől, és emocionálisan igyekszik távol maradni – így gyakran a szexet sem tudja igazán élvezni. Nehezére esik megmondani azt, neki mi esne jól a szexben, igen gyakori, hogy kényszeríti magát a házaséletre, szükséges rossznak tartja azt, és amint lehet, betegségre vagy a változó korra való hivatkozással elzárkózik a szexuális együttlétektől.
Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens viszony fűzi. Egyszerre szeretne a származási családjával jó viszonyban lenni, és leválni tőlük, elfogadni, amit csak adni tudnak a szülők, testvérek, de egyben agressziót él meg attól, hogy „beleszólnak” az életébe.
Egy idő után elfásul, depressziós lesz, s elszigetelődést, izolációt él meg a családjában. A ki nem élt indulatok önagresszióba fordulhatnak. Gyakori, hogy depressziós lesz, elhanyagolja a napi teendőit és a hozzátartozóit, reménytelennek tartja a helyzetét. Öngyilkosságról fantáziál (szerencsére többnyire megmarad a fantáziálás szintjén), vagy erőszakossá válik. Elhízik, alkoholista vagy gyógyszerhasználó lesz, újabban jellemző, hogy számítógép függővé válik.
A társfüggőség, a kodependencia személyiségvonássá, szereppé, sőt identitássá alakul a családi szocializáció keretében. Láthattuk, hogy kialakulása már a származási családban megkezdődik, és a párválasztással folytatódik. Ma a társadalom, amelyben élünk, siker- és teljesítményorientált. A kétkeresős családmodell megkívánja az önállóan dolgozni és élni tudó nőket és férfiakat, nem kedvez a társfüggő kapcsolatoknak. A társfüggő ember hamar teherré válik a párja számára, aki aztán máshol, másban keresi az örömteli, energiát adó feltöltődési lehetőséget.
Ezek tükrében valamelyik családtag erősen kontrolláló viselkedése olyan stresszforrás az egész család számára, amely a többi családtagot a menekülésre vagy a küzdelemre készteti. Ezért sok a feszültség a társfüggők családjában. A férj és a gyerekek lázadoznak, de nem tudnak kitörni az „értetek vagyok, értetek teszem” csapdából, amit a társfüggő személy állít fel. A családtagok így gondolkodnak: „Hogy lehet elhagyni valakit, aki értem él, aki egész nap értem tevékenykedik? Nem lehetek ennyire önző, stb.” S benne ragadnak a kapcsolatban, s lassan megtanulják a stresszhelyzethez való folyamatos alkalmazkodást, mert ez szükséges a mindennapos túléléshez.
„Az elfojtott agresszió mások kontrollálása révén történő kiélésének legveszélytelenebb helye a felnőttek számára a család. Így lesz a modern család életének fő sajátosságává az elfojtott agresszióval kapcsolatos kontroll, mely gyakran a kodependencia kibontakozásának alaptényezője”. (Kelemen G., 1991). Mindezek könnyen depresszív életszemléletet okozhatnak, amely életszemlélet a magyar lelkiállapotra egyébként is jellemző.
Az önismeret, a személyiségfejlesztés a megfelelő és elengedhetetlen eszköz arra, hogy a kodependens, társfüggő kapcsolatot képes legyen valaki megváltoztatni. A gyerekkorból hozott „tanult tehetetlenség” csak abban az esetben változtatható meg, ha a személy elhiszi magáról, hogy képes a változásra, és van ereje új megküzdési mechanizmusok tanulására.
Forrás: lelkititkaink.hu