Pszichológiai és kineziológiai vizsgálódások tömkelege szól arról,
hogy a kórosan féltékeny, illetve a féltékenységükben,
megcsalatásukban ott rekedt emberek valójában ,
visszazuhantak abba az állapotba (pszichológiai kifejezéssel élve regresszáltak),
amikor elhagyták vagy nem szerették őket feltétel nélkül.
Még mindig ott él bennük a szeretetért, biztonságért szűkölő sérült kisgyerek,
aki többnyire az anyjától vagy apjától nem kapta meg azt,
amire vágyott, vagy éppen túl radikálisan választották le.
És amíg ezt a sebet be nem gyógyítja,
nagy valószínűséggel újra és újra fog majd olyan „szemét alakokba”
botlani, akik felhozzák benne (azaz betükrözik neki) azt,
ami még élő probléma legbelül.
Ahogy erre ráébred az illető, nem a gyűlölködésre,
bosszúra fogja az energiáit pocsékolni,
hanem elkezdi meggyógyítani (akár segítséget kérve)
az egykori sérülést, hogy a jövőben kisebb eséllyel
vonzzon be ilyen helyzetet,
illetve felnőttként, a szeretetet és a méltóságot megtartva tudjon reagálni.
Egyre inkább azt gondolom, hogy valójában
mindenki csak azt kavarja föl bennünk, ami önmagunkban van.
Bárki, aki „benyom bennünk egy gombot”,
vagyis bekapcsol valami intenzív érzelmet,
csak magunkat mutatja meg nekünk.
Így aztán valójában nem létezik a „miattad” állapota:
„miattad” szenvedek.
Nem.
Bennünk van az a szenvedésmag, amit a másik csak aktivált.
Mint ahogy bennünk van az is, hogy mit kezdünk ezzel.
Elindítunk egy gyűlölet-fájdalom hullámot (ami majd visszacsap),
vagy felhasználjuk ezt a helyzetet arra, hogy tisztuljunk, felnőjünk.
Forrás: Soma MamaGésa
