Felmerült bennem egy gondolat, s napok óta dolgozik bennem.
Kislányom késéssel érkezett meg tanórára
– sürgősen orvoshoz kellett vigyem.
Érkezésünkor mindketten illendően köszöntünk.
A pedagógus részéről érzékeltem,
hogy “most megzavartam az órját” ezért, elnézést is kértem.
Köszönt, de rögtön vissza is tért az “óra menetéhez”.
Kislányomat a gyerekek üdvözölték, köszöntötték.
A pedagógus megjegyezte,
hogy fejezzék be, nem kell köszöngetni,
nem kell az órát megzavarniuk ezzel.
Eszembe ötlött, hogy amikor pl.
az igazgatónő belép a terembe,
akkor “osztályvigyázz van” és “Jó napot kívánok” van.
Mit is tanítunk mi akkor ezzel?
Hogy ha valaki belép a terembe,
illendően fogadjuk s köszönjünk neki.
Azonban, ha egy társunk,
akkor ne zavarjuk annak köszöntésével az órát.
Ilyenkor mit is közvetítünk a gyerekek felé?
Nem érsz annyit, mint pl. az igazgatónéni,
akinek mindenki kórusban “köteles” köszönni.
Mindannyian az Univerzumban ugyanolyan fontos lények vagyunk.
Nincs “fontosabb” kategória.
S tiszteletet adok és követelek egynek, az a tisztelet “jár” a másiknak.
A gyerekek ezt önkéntelenül érzik.
S ha észrevesszük, tanítanak minket.
A gyerekek nagy mestereink.
Abban a pillanatban képesek szembesíteni minket
– olykor- nem következetes cselekedeteinkkel.
